Ez most már így fog maradni, mindig újra és újra meg kell szokni Észak-Amerikát. Egy-két nap múlva már fogok lelkendezve írni, de most még olyan idegen az egész.
Na, de kezdjük inkább az elején. Határátlépés semmi gáz, ahhoz képest miket meséltek igazából nem is kérdeztek semmit. Azon kívül, hogy életem Beájával együtt mentünk oda a pulthoz és a határőr kérdése az volt, hogy házasok vagyunk-e (majd azt is megkérdezte, hogy mikorra tervezzük) :)
A repülőtér mindenütt repülőtér akkor is, ha ilyen szép neve van, mint John F. Kennedy International Airport. Még ha véletlenül új és szép, akkor is sablonos.
Csomag kivételesen megvan hiánytalanul (és le van zúzva, mint ahogy szokott). Indulás a metróhoz! Vártuk a nagy extázist, hogy ez bizony már New York, a világ fővárosa. De ez "valahogy" elmaradt... Balázs szavaival élve "ez rosszabb mint Kőbánya-Kispest". De tényleg. A világ közepe úgy néz ki, mintha a világ pereme lenne...
A metrók olyanok mint a filmekben, jellegzetes alumínium szegecselt borítás, azzal a különbséggel, hogy a forgatáshoz nyilván kiválasztanak jobban kinéző példányokat. A megállókat elnézve egyre inkább értékelem a magyar helyzetet :) A belvároshoz közeledve azért kicsit szépült a dolog, hajtogatott alumínium helyett azért csempe borítás is előkerült. De az egészből akkor is az sütött, hogy itt senkit nem érdekel, hogy milyen egy metrómegálló. Az egyetlen dolog, ami érdekli őket, hogy a metró vigye el őket A-ból B-be. Végülis erre való, de aki a Kisföldalatti megállóin szocializálódott, annak az esztétika iránti igény hiánya nem lesz érthető soha...
Na, azért hogy ne csak károgjak, amikor feljöttünk a metróból az szép volt. Nézzetek körbe ti is:
Saját fotók is jönnek hamarosan! Addig is hangolódom egy kicsit:
